Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


fejezet 16

2013.02.15

 Ismét Soul Society – benn

Gyönyörű idő volt, Karakura városában. A nap sütött a madarak csicseregtek. A sok járó kelő gondtalanul sétálgatott az utcán. A kellemes hangulatot egy hatalmas nyikorgás és egy velőt rengető üvöltés szakította félbe. De ez látszólag senkit sem érdekelt, mert mindenki békésen sétált tovább, mintha mi sem történt volna.
Egy fiatalokból álló kör beszélgetett az iskola tetején. A békésnek látszó hangulatot a telefon csipogása szakította félbe. A fiatalok elhallgattak és sokat mondó pillantásokat küldtek egymás felé. A táskákból elő mászott néhány plüss figura is közben. Mindenki felkapta a sajátját és rohantak le a tetőről. Közben a plüssökből elővarázsolták a zöld cukorkákat és lenyelték. A testük hirtelen hátra lökődött és ők lélekként folytatták tovább útjukat.
-          Haha. Micsoda fogadó bizottság! – örvendezet egy kopasz férfi.
-          Hé, kopasz a legnagyobb az enyém! – szólalt meg az éppen befutó hosszú hajú lány.
-          Felejtsd el! – morgott a kopasz. De amint szembe találta magát a lányizzó tekintetével egyből csöndbe maradt.
-          Mondtál valamit? – kérdezte a lány.
-          Nem! Gomen!
-          Na, azért. – mosolygott diadalittasan a lány és már neki is ugrott a legnagyobb szörnynek. Mire végzett már a többiek is ott voltak. Mikor minden lidércet elpusztítottak egyesek kivételével mindenki kerek szemekkel bámulta az éppen földre érkező lányt.
-          Hé, hugi legközelebb nekünk is hagyhatnál némi élvezni valót. – szólalt meg egy fekete hajú fiú. Kék szemei lassan már nem izzottak. Most már őt is megbámulták.
-          Mi van? Mit néztek rajtunk annyira? Nem láttatok még halálistent? – csipkelődött a lány. Eddig vörös szeme most már kék színben pompázott.
-          Hé, stílust váltottál? – kérdezte a mellette álló fiú.
-          Nem, miért?
-          Mert a hajadban van egy kék csík.
-          Mi?! – akadt ki a lány. – Eddig csak akkor jelent meg, ha átalakultam. Azután mindig eltűnt. Na, most mihez kezdjek? – hajtotta le a fejét.
-          Szerintem jól áll. Nekem még így is tetszel. - Lépett mellé egy vörös hajú tetkós férfi és felemelte a fejét. A lány elmosolyodott.
-          Bocsi, hogy közbe szólok, de Keyko…
-           Te mióta vagy halálisten…
-          És mi miért nem tudunk róla? – kérdezte egy narancs hajú fiú.
-          Ez könnyű. Egy: amióta kiképeztek rá, kettő: mert nem mondtam.
-          De miért? – értetlenkedtek tovább.
-          Mit miért?
-          Miért nem mondtad el?
-          Mert nem kérdeztétek. – vont vállat a lány. Ichigo fején elkezdett egy ér lüktetni.
-          Ne, idegesíts!
-          Én ugyan. – legyintett a lány és lelépett. A narancs hajú meg csak fortyogott.
*
Egy hatalmas teremből nagy hangzavar hallatszódott ki. Bent a teremben nagy volt a nyugtalanság. A bent lévők fekte kimonót viseltek, ami fehér számokkal ellátott fehér köpenyeket viseltek. A gyülekezet legidősebb tagja egy székben ült és onnan nézte a többi társát. Hosszú szakálla már a földet súrolta majdnem.
-          Csend legyen! – zengte be határozott hangja a termet, hogy csendet teremtsen. Ez hatásosnak bizonyult, mert mindenki rögtön kussba maradt (elnézést. Vagyis csendbe maradt. – író). – Köszönöm. Bizonyára mindenki tudja már, hogy miért hívattam ide magukat. – folytatta a vén fő parancsnok. Ezen téma miatt újabb morajlás futott végig a kapitányokon. – Mint olvashatták a jelentésekben Karakura városában felbukkant két idegen halálisten, akik nem közülünk való.
-          És ellenségek? – kérdezte egy alacsony nő, szigorú tekintettel.
-          Egyelőre csak annyit tudunk róluk, hogy nemrég fedték fel magukat azelőtt beolvadtak a többi ember közé. Csak akkor fedték fel magukat, amikor lidércek támadták meg a várost.
-          Akkor ezek szerint nem Aizenhez tartoznak. – jelentette ki Kyoraku kapitány.
-          Azt még nem tudjuk pontosan. Éppen ezért kell őket áthozni és kihallgatni. – mondta a főparancsnok. – Te hát a parancs az, hogy kutassák fel a két titokzatos halálistent és áthozni ide. A feladat végre hajtására három kapitányra van szükség.
-          Magyarul ki vállalja? – fordította a szalmakalapos fazon. – Én vállalom. – vont vállat. – Kíváncsi lettem.
-          Rendben. – bólintott a vénség. – Ki lesz a másik kettő? Lépjenek elő. A sorból elő lépett a hatodik osztag kapitánya. A tömegen kisebb morajlás futott végig, aztán végül Ukitake kapitány is elő lépett.
-          Rendben. Akkor holnap pontban 12:00-kor induljanak az emberek világába, ott keressék fel Kurosaki Ichigo helyettes halálistent ő majd elvezeti magukat a két halálistenhez. Ha megértették, akkor elmehetnek. A kapitányi gyűlést ezennel lezárom. – amint kimondta a kapitányok máris szálingóztak, de legelsőnek Kuchiki kapitány hagyta el a termet. Egy eldugott kis helyre vonult el. Ott nyitott egy átjárót és eltűnt. Az élők világba érve céltudatosan haladt, amíg el nem ért egy nagy épületet, hatalmas udvarral. Lassan sétált az épület felé. Ott felugrott a levegőbe és megállt a harmadik emeltnél. Ott benézett az ablakon és a tekintette megakadt egy hosszú fekete hajú lányon, akinek kék szemei voltak. A lány az asztalon félig fekve könyökölt és egy ceruzával játszadozott.  Egyszer csak az ablak kinyitódott és lágy szellő hátán egy kis virágszirom landolt előtte. Amint meglátta a kis virágszirmot rögtön felült.
-          Elnézést tanárnő! Ki mehetek a wc-re? – kérdezte gyorsan, de ártattalan arcot vágva.
-          Igen. Menj csak. – a lány nem váratta magát sokáig, egyből felpattant és kiment. Kint a folyósón már Kuchiki Byakuya várta.
-          Mi történt? Nem hiszem, hogy csak beköszönni jöttél. – állt meg a kapitány előtt.
-          Már, megint nem vigyáztál eléggé. – mondta a kapitány.
-          Hogy mi? – lepődött meg a lány miközben a zsebében kutatott.
-          Ma a főparancsnok kapitányi gyűlést tartott.
-          Igen? Nekem ehhez mi közöm, már nem vagyok kapitány.
-          A gyűlést két idegen halálisten miatt hívták össze.
-          Na, ne. Csak, nem? – dermedt meg egy pillanatra a lány.
-          A parancs szerint három kapitány jön holnap ide az emberek világába, hogy elvigye a lelkek világába a két shinigamit.
-          Értem. – mondta a lány és bevett egy zöld cukrot. A lelke kilökődött a testéből. – Mikumi.
-          Igen úrnőm? – kérdezte az „ember”.
-          Kérlek, tartsd egy kicsit a frontot.
-          Igen is.
-          De most ne bukj le, mint a legutóbb. Lehetőleg ne tűnjön fel Renjinek, hogy elmentem.
-          Rendben, vigyázok. – válaszolt a lány és elment vissza az osztályterembe.
-          Menjünk valami nyugisabb helyre.
*
-          Értem. Szóval rajtad kívül még két kapitány jön értünk. – gondolkozott a lány.
-          Mihez kezdtek?
-          Egyelőre sodródunk az árral. Másképp nem úszhatjuk meg. Mégis mi akarnak tőlünk, mire készüljünk?
-          Ki akarnak hallgatni titeket. Egyelőre csak ennyit tudok.
-          Hát, ez is több a semminél. Köszönöm. – hunyta le a szemét a lány.
-          Most mit fogsz csinálni? – kérdezte gyanakodva Byakuya.
-          nyugi nem csinálok semmi hülyeséget. Gyere, szóljunk, a bátyámnak ő jobban tud eligazodni az ilyen helyzeteken.
-          Ez, igaz. Ő érettebb nálad még akkor is, ha ikrek vagytok. – mondta Byakuya miközben elindultak vissza.
-          Na ná. Ő az ész és a higgadtság. De egy valamiben hasonlítunk. Mindketten szeretjük kiélvezni a harcot. – mosolygott a lány. Ekkor oda értek a gimnázium épületéhez.
-          Hogy akarsz neki jelezni? – kérdezte Byakuya.
-          Telepatikusan. – vonta meg a vállát a lány és lehunyta a szemét. „A kapcsolat létrejött” – gondolta magában. „ Bátyó!” – szólította meg a benn ülőt, mire az érintett majdnem hátra borult a székkel. Keyko jó kuncogott rajta. Ray a bent ülő lányra nézett. „Nem arra. Itt kint.’’ A fiú tekintetét az ablakra emelte és meglátta a kint álló lányt és kapitányt.  – Mindjárt jön.
-          Mióta van telepatikus képességed?
-          Nem olyan régóta. – mondta a lány immár a folyósón. Mire oda értek addigra Ray is kiért.
-          Na, mi a hézag? – kérdezte mosolyogva. – Üdvözletem, Kutchiki kapitány. – biccenttet a férfi felé.
-          Nagy baj van. – komolyodott el a lány.
-          Ne, kímélj. – sóhajtott a fiú. A lány mindent elmondott és néha Byakuya kiegészítette egy-egy információval.  – És most mihez kezdünk?
-          Hát, bele megyünk a játékba. Mást nem nagyon tudunk tenni. – mondta nagyot sóhajtva a lány.
*
Egy narancshajú fiú bandukolt az utcán. A háta mögött három egyforma öltözetű férfi ment. A fiú egy nagy háznál állt meg.
-          Ez, lenne az. – csöngettet be. Fentről lépések hallatszódtak, amelyek közeledtek az ajtó felé. Egy hosszú fekete hajú lány nyitott ajtót. – Hali. Bejöhetünk?
-          Helló. Igen, gyertek. – pislogott a lány. Miután beinvitálta vendégeit a nappaliba elment a konyhába elkészíteni a kedvenc teáját. Miután kitöltögette csészékbe felszolgálta a vendégeknek. Eközben már Ray is csatlakozott.
-          Egész finom ez a tea. – szólalt meg Ukitake kapitány.
-          Köszönöm. – szürcsölgette a második pohár teáját a lány.
-          Milyen fajta?
-          Szilvás fahéjas. De megkérdezhetem, hogy mit keress itt három kapitány? – itt szúrós tekintettel nézett a falat támasztó Ichigora.
-          Akkor rá is térnénk a lényegre. Azért jöttünk, hogy elvigyünk titeket a lelkek világába. – válaszolt Ukitake taichu. Keyko ránézett Ukitake, majd a nyálát csorgatva bámuló Kyoraku kapitányra. Egy percre elgondolkozott valamin, aztán újra komor arcott vágott és újra teát szürcsölgetett. Ukitake kapitány érdekesnek találta, hogy a lány milyen gyorsan visszanyerte a nyugalmát. Kyoraku csak a nyálát csorgatta miközben a lányt bámulta, Kutchiki kapitány tekintet egy pillanatra találkozott a lányéval, amiből ki tudta olvasni, hogy mit gondol hat a kapitány társairól.
-          És mit akar tőlünk Soul Society? – kérdezte Ray.
-          Semmi különöset, csak kíváncsiak a képességeitekre. – válaszolt a fehér hajú kapitány. – Aggodalomra semmi ok. Csak elbeszélgetünk veletek és felmérjük a képességeiteket.
-          Akkor már csak egy kérdésem lenne. – tette le a bögrét Keyko és kinyitotta sötétkék szemeit. – Mikor akarnak minket átvinni?  - Kyoraku elmosolyodott azon, hogy a lány nem kertel, hanem egyből a lényegre tér.
-          Amint lehetséges. Tehát, mivel már mindent tudtok, akár már most is indulhatunk. – válaszolt az iszákos kapitány. Az ikrek egymásra néztek és bólintottak.
-          Rendben. De várjanak még egy kicsit. – mondta Ray.
-          Rendben. – bólintott Ukitake.
-          Mikumi, Take gyertek ide. – kiáltott fel az emeltre a lány. Pár perc múlva az emeltről két plüss mászott le.
-          Igen?
-          Bizonytalan időre el kell mennünk a lelkek világára. Addig ti léptek a helyünkbe. El tudjátok vállalni? – kérdezte a lány miközben felvette a saját plüssét.
-          Hát, persze. Erre lettünk kitalálva. – mondta a plüss. Keyko és Ray kivette a plüssökből, a két lélekcukrot, majd lenyelték. Miután már lélek formában álltak a testük előtt Keyko arcán egy fintor keletkezet.
-          Ezt még mindig nem, szoktam meg. – sóhajtott nagyot, majd bement a nappaliba a többi halálistenhez. Azok kigúvadt szemmel bámultak rá, amíg észhez nem tértek.
-          Akkor mehetünk? – kérdezte mosolyogva Ukitake kapcsi.
-          Ja. – válaszolt flegmán Ray.
-          Én majd a kisasszonyt kisérem! – mondta nyál csorgatva Kyoraku.
-          Kösz, de ha minden féle képen kell kísérő, akkor inkább már ő kísérjen. – mutatott Byakuyára. Az említett bólintott egyet, mire Kyoraku csalódottan ment előre a kapuban. Mikor átértek a többi kapitány már ott várta őket.
-          Üdvözlöm önöket!- lépett elő Yamamoto. – Yamamoto Gerusai Shineguki főparancsnok vagyok. Bizonyára már tudják, hogy miért hoztuk önöket ide.
-          Nagyjából. – válaszolt Ray.
-          A kollegái nem adtak részleges tájékoztatást csak felületest. – csatlakozott Keyko is. Ekkor egy pillanatra megvillant a szeme, amikor a főparancsnokra nézett de, ezt senki nem vette észre a főparancsnokon kívül.
-          Erre jöjjenek. – indult meg a főkapitány. A két idegennel az élen az összes kapitány megindult az öreg után. Mi után mindenki elfoglalta a helyét az öreg megköszörülte a torkát. – Nos, mint azt már tudják két okból hoztuk önöket ide. Az első ok az, hogy felérjük a képességeiket. Ne, hogy félre értsék. Azért akarjuk felmérni a képességeiket, hogy lássuk mire is képesek. A másik ok, mint már bizonyára hallották az, hogy három kapitány elárult minket. Az egyik közülük magával vitte a lélekbontót. És a hatalmával hadsereget toborzott magának.
-          Milyen hadsereget? – kérdezte Ray szemöldökét ráncolva.
-          Lidérc. – csak ennyit mondott az öreg, de a másik kettőnek ennyi is elég volt, hogy felfogják.
-          Ugye, nem mondja komolyan, hogy hagyták, hogy arrancarokat gyártson? – kérdezte a lány a fejét fogva. De, hiába vár nem válaszolt senki.
-          És eddig mennyit sikerült összeszednie? – kérdezte Ray csukott szemmel.
-          Pontosan nem tudjuk. de már maga köré gyűjtött 12 espada-t.  –válaszolt az öreg. Erre a fiúnak kipattantak a szemei és a lány is felnézet.
-          Komolyan, maguk mit csináltak, amíg az összegyűjtötte őket? Shogi partit tartottak és teáztak? – morgott a lány a fejét masszírozva.
-          Kisasszony ne szemtelenkedjen, mert megjárja! – mordult rá az öreg.
-          Maga csak ne fenyegessen. – mordult rá az öregre a lány. – Ha nem ismernénk jobban a helyzetet, akkor nem is foglalkoznánk magukkal. De mivel itt nem csak magukról van szó így minden segítség jól jöhet. Úgy hogy ha nem akarja, hogy faképnél hagyjuk, önöket ne fenyegessen, mert esküszöm, hogy itt hagyom az egész kócerájt. – mondta érzelemmentes hangon Keyko. Ray erre majdnem elnevette magát, de sikerült vissza fojtania, így csak egy hatalmas vigyor keletkezett az arcán. A fő kapitány szemei egy kis időre elkerekedtek, de egyéb reakciót nem lehetet látni, nem úgy, mint a többi kapitánynál. Halk morajlás futatott végig a soron, de amint a lány oda nézet bennük rekedt a szó.
-          Örülök, hogy meg tudtunk egyezni. – szólalt meg végült Ray. A cinkos mosoly még most se tűnt el az arcáról.
-          Rendben. Most, hogy már tudják, miért vannak itt akár el is kezdhetnénk. – mondta a főparancsnok. Az ikrek egymásra néztek és bólintottak. Egy hatalmas terembe mentek ahol rengeteg ember volt. Voltak, akiken halálisteni egyenruha volt, de voltak, akiken másmilyen ruha is volt.  Először Keyko kezdett az ellenfele egy halálisten volt.
-          Se perc és leverem ezt a gyönge tündérkét. – gúnyolódott a tiszt, aztán amikor megkapta a jelet neki ugrott a lánynak. A lány az utolsó pillanatban eltűnt ellenfele szeme elöl és a háta mögött jelent meg, akkorát vágva rá, hogy az a falnak csapódott és alig tudott lejönni.
 Ezután Ray jött. Ő is egy tisztel küzdött. Az ellenfelének tűz típusú kardja volt, és egy hatalmas tűz hullámmal indított. A fiú könnyű szerrel kivédte ezt a támadást, és ellenfele közelebbi ismeretséget kötött a fallal és a negyedik osztaggal. A következő küzdelem szintén Keyko-é lett ezúttal egy magasabb rangú tisztel küzdött meg. A tiszt jégtípusú kardjával oda fagyasztotta a lány lábait a padlóhoz, hogy még véletlenül se mozduljon el. Keyko keresztbe font karokkal várta a támadást. Ellenfele egyre közelebb ért hozzá, de ő nem mozdult, még a szeme se rebbent. Az utolsó pillanatban vörös lélekenergia robbant ki a testéből ellenfelét falnak repítve.
-          Jönne már valaki, aki igazi ellenfél vagy még néhány embert el kell küldenem a gyengélkedőre?- kérdezte gúnyosan a lány.
-          Tüzes a kicsike. – jegyezte meg kaján mosollyal halkan. De nem eléggé. A lány még így is meghallotta. Vörösen izzó szemeit, a kapitányra emelte, és azt sugározva, hogy jobb, ha csöndbe marad. – Oké, oké. – kezdte kínos mosollyal és kezét védekezően felemelve. – Csak kedves akartam lenni. – mentegetőzött. A lány visszafordult és olyan világfájdalmas arcot vágott, hogy még az öreg Yamamoto főparancsnok képe is meglágyult egy kicsit.
-          Hova kerültem én? – gondolta magában a szemét forgatva Keyko.
-          Elnézést, de még meddig akarnak játszadozni? – kérdezte meg ártatlanul Ray.
-          Rendben akkor most én jövök. – lépett elő egy fura szemöldökű fiú. – Remélem, megfelelek neked aranyom. – vigyorgott a fiú.
-          Itt mindenki ilyen hülye vagy csak meg vannak kanosodva? – kérdezte nagyot sóhajtva a lány. Rayból kitört a röhögő görcs, és összegörnyedve nevetett a srác zavarán.
-          Nem, csak tudod nem mindennapi dolog, hogy megfordul nálunk egy ilyen szép hölgy. – hízelkedet a fiú.
-          Most harcolunk, vagy még próbálsz udvarolni? – kérdezte a lány szemeit forgatva.
-          Az utolsót választanám. – vigyorgott kajánul a fiú.
-          Felejts el semmi esélyed. – szögezte le a lány.
-          Rendben, megértettem. Egyébként a nevem Rikichi. A hatodik osztag harmadik tisztje vagyok. Örvendtem, a szerencsés találkozásnak.
-          Részemről viszonzatlan ez az érzés. – fintorodott el a lány.
-          Legalább a nevét árulja el.
-          Semmi közöd hozzá. – vette oda neki a lány.
-          És, ha legyőzőm, akkor elárulja a becses nevét? – próbálkozott tovább.
-          Addig álljál te fél lábon. De legyen, ha legyőzöl, akkor elárulom a nevem. – sóhajtott megadóan Keyko.
-          Rendben. Akkor hát kezdjük. – kurjantotta és neki rontott a lánynak, aki könnyen kerülgette a támadásokat.  Még egy ideig eljátszogatták ezt aztán Rikichi előhívta a kardját. Keyko unott arccal nézte a férfi akcióját. Mikor elég közel került hozzá megfogta a kard pengéjét, így az visszatért eredeti formájába és úgy tartotta. A férfi ledermedt és csak azt vette észre, hogy a lány markából, ott ahol fogja, a pengét vékony vércsík jelenik meg. A fekete hajú mit sem törődve vele arrébb hajította a fiút, és mint az elődei ő is megismerkedett még közelebbről a fehér falakkal. Ugyanis akárhányszor támadott a kék szeműre az mindig falhoz vágta. Amikor vagy a huszadik alkalommal találkozott a fallal Keyko megunta a játszadozást. A tiszt épp, hogy lekászálódott a falról, máris egy pengét érzett a torkánál.
-          Vége van. Vesztettél. – jelentette ki érzelemmentesen aztán elrakta a kardját.
-          Rendben mára elég lesz ennyi. – szólalt meg az öreg. – Mivel egy ideig itt lesznek ezért, mindkettőjük lakni fog egy-egy osztagnál. Kisasszony. – szólította meg a lányt, aki unott képpel nézett fel rá. – Maga a kilencedik osztagnál fog lakni. Míg ön – fordult Ray felé. – a tizenegyedik osztagnál. Ha nincs kérdésük, akkor távozhatnak. – fejezte be mondanivalóját a főparancsnok. – Sajnos a kilencedik osztag hadnagya most nincs jelen de Zaraki kapitány majd elkíséri az osztaghoz. – tette még hozzá. A kapitányok közül előlépet egy nagydarab férfi. Az egyik szemén szemkötőt hordott. A két fekete hajú csodálkozva nézte a kapitány külsejét. Amint odaért Ray már nem tudta vissza tartani a csodálkozását és füttyentett egyet.
-          Hű, ha! Ez a különös feeling. – bámulta kapitányt, aki azt se tudta hirtelen, hogy nevessen vagy csapja agyon a fiút.
-          De, hülye vagy. – sóhajtott a lány.
-          Most miért? – kérdezte gyerekes ártatlansággal a fiú.
-          Gondolkozz, már mielőtt megszólalsz.
-          Miért? Mi rosszat szóltam?- kezdet el vitázni a lánnyal, aki csak a szemét forgat hallgatta a bátyja gyerekes viselkedését.
-          Miért nekem kell pesztrálnom még a másikat is? Miért nem Kutchiki nyakába varja? Hozzá úgy is közelebb van. –morgolódott a kapitány, az érintettre bökve. Byakuyának még a szeme se rebbent meg úgy vágott vissza kapitány társának.
-          Ha, egy ilyen egyszerű feladatott se bír, végre hajtani akkor ne nevezze magát kapitánynak.
-          Hogy mi van? – mordult egyet a kapitány.
-          Igaza van. – szólt közbe Keyko.
-          Téged senki sem kérdezet kölyök. Lapulj meg, ha nem akarod darabokban végezni.
-          Na, majd pont magától fogok tartani. Hú, itt a nagydarab csúnya kaszás –gúnyolódott a lány. – Mondja csak hol hagyta a kaszáját? – kérdezte gúnyosan a lány. Egyes kapitányokból kitört a kuncogás, de voltak olyanok, akik visszabírták fogni magukat és csak mosolyogtak.
-          Kölyök az életeddel játszol. – fenyegette a feketét.
-          Azon már túl vagyok rég. – folytatta a lány-
-          Kezd érdekessé válni. – jegyezte meg Ray.
-          Elég legyen. – szólt közbe Yama bá.  – A kisasszonyt majd Kutchiki kapitány elkíséri a kilencedik osztaghoz, Zaraki kapitány maga pedig elviszi magával a fiút akár tetszik akár nem. Ez parancs!
-          Értettem. – mondta Byakuya.
-          Rendben. – morogta Kempachi. Yachiru majd el lesz vele. Úgy is egy szinten vannak.
-          Hé! – háborodott Ray.  –Ki az a Yachiru? – kérdezte oldalra billentve a fejét.
-          Igen. Tökéletesen meglesznek. – nyugtatta magát a kapitány.
-          Ki az a Yachiru?- kérdezte ismét a fiú.
Vége.
Halálisten útmutató arany oldalak:
-          Jó napot minden kedves nézőnknek! – köszönt a rendező. – Arra gondoltam, hogy mától elkezdjük bemutatni azokat a szereplőket, akik eddig megjelentek, de nem nagyon tudunk róluk semmit.  –kezdte a lány.
-          Há és velünk mi van? – jelent meg Rukia a képernyőn.
-          Bocsi Rukia de titeket már mindenki ismer, aki látta a sorozatot. Plusz az elkövetkezendő néhány fejezetben Soul Sereitei van a középpontba.
-          Pontosan. – helyeselt a főkapitány a rendező mellet, aki ijedtében majdnem Rukia nyakába ugrott.
-          Áh, Yamamoto főkapitány úr – kezdte idegesen a rendező. – Nem is vettem észre. Mit keres itt? A forgatásnak már vége.
-          Tudom, csak kíváncsi voltam mi van itt.
-          Ő, hát itt a halálisten útmutató és épp adásban vagyunk.  –vigyorgott bárgyún a rendező.
-          Értem. – mondta az öreg. A rendező már épp kezdett megnyugodni, amikor megjelent Ichigo is.
-          Rukia na, végre, hogy megvagy. A bátyád már keress.
-          Byakuya? Vajon mit akarhat? – elmélkedet miközben elment.
-          Te, Adri!
-          Hm?
-          Az ott a főparancsnok? – kérdezte Ichigo.
-          Ja.
-          Mit keress itt?
-          Asszem csak betévedt.
-          Értem. – mondta miközben a rendezővel bámulták, hogy az öreg mit csinál.
-          Lassan lejár a műsor idő. Ez a rész is el lett cseszve. – sóhajtott a lány.
-          Fel a fejjel. Majd legközelebb. – vigasztalta a fiú és rátette a kezét a lány vállára. Ekkor morgás ütötte meg a fülüket és előjött Grimmjow.
-          Hé! Halálisten veszed le róla a kezed! – mordult rá.
-          Grimmjow! – szólt rá a rendező. – Tedd le szépen. Most! – mondta szigorúan a rendező.
-          De…
-          Nincs semmi de! Nyugodj már le. – kiabálta le a rendező. – Most tedd le. – adta ki a parancsot. – Azt mondtam letenni! – ismételte meg a rendező. A kékség nehezen, de engedelmeskedet.
-          Köszi. – lihegte Ichigo.
-          A műsornak mára vége. Találkozunk legközelebb. Viszont látásra. – köszönt el a rendező és elment a kamera elöl. Grimmjow kis idő múlva követte. Ichigo csak nézett ki a fejéből még egy ideig, de aztán egy vállrántással elintézte a dolgot.
 

A mappában található képek előnézete Lehetetlen szerelem

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.