Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


fejezet 7

2012.04.12
Fejezet 7
Szülinap, tündér bál és egy jegyes? Na, ne!
Napsütéses reggel köszöntött Karakura városára. Keyko a teraszra lépve nagyot nyújtózott és ásított egyet.
-          - Milyen szép reggel. – szólalt meg. Ekkor bekopogtattak. Keyko épp a támaszkodott és élvezte a napsütést, ezért nem volt kedve elmozdulni így csak annyit reagált rá, hogy elkiáltotta magát. – Nyitva! XD Ray lépet be az ajtón.
-      -    Mi az már ajtót nyitni is lusta vagy?
-         - Neeem- nyávogott a lány. – Csak olyan szép fényes ez a reggel és élvezni akartam. Most nincsen kedvem semmihez.
-         - Hm. Legalább a szülinapodat ne töltsd a szobádba. Kicsit kimozdulhatsz igazán.
-         - Jé. Tényleg. Ma van a szülinapom. Tisztára ki ment a fejemből. – ütötte homlokon magát a lány.
-       -   Hm. Jellemző. – forgatta meg a szemeit a fekete.
-        -  Hé, ne csináld már. Ezt úgy mondod, mintha gyakran elő fordulna!
-         - Hé, hé, nyugi tündérke. Nem úgy értettem. Különben is fel kéne öltöznöd, ha nem akarod így fogadni Charlotte-t és Emmy-t.  Nem hiszem, hogy ép így akarnának viszont látni.
-          -Micsoda? Te elhívtad őket? Akkor viszont hamarosan itt lesznek. De akkor fel kell öltöznöm! – kapkodott a lány. – Onee-chan!
-          -Igen?
-          -Köszönöm. – mosolyodott el a lány.
-          -Hát nincs mit végül is a húgom vagy.
-          -Jó-jó, de most már kifele! Még fel is kell öltöznöm! – paterolta ki a fiút és becsukta az ajtót.
////////////////////// 1 órával később////////////////////
 
-          -Hm. Biztos, hogy ez az? – kérdezte a rózsaszín.
-          -Nyugodj már meg Charlotte! – parancsolt rá a pöttöm ezüst.
-          -Miért nem hívjuk fel?
-          -Mert talán nem tudhatjuk, hogy zavarunk –e! – kezdtet idegesedni az ezüst.
-          -Én, nem várok, nem érdekel, hogy zavarok, vagy nem. Én látni akarom! Olyan rég voltunk már együtt.
-          -Hát, igen. Azóta nem láttuk amióta az apja ide rendelte, hogy felkészüljön a ceremónia előtt.
-          De jó ez, így? Mert Keyko nem olyan, mint aki szívesen csinálja ezt.
-          Ki tudja, de most menjünk. Keyko már vár ránk.
-          Ezek szerint, át alakulhatok?- kérdezte a rózsaszín.
-          Igen át! – sóhajtott az ezüst.
-          Jííííííííííípppppppíííí! Akkor mire várunk? Gyerünk!
-          Oké várj meg!
//////////////////EL TÜNNEK////////////////////
-          Áh, megjöttek! De rég is láttam őket. – áradozott a fél tündér.
-          Szia Keyko! – borult a nyakába a rózsaszín tündér.
-          Sziasztok! De jó újra látni titeket! – csatlakozott a Keyko is.
-          Hé, mit szólnátok hozzá ha Keyko körbe vezetnél minket ebben a takaros kis városkában. - szólt a törpe ezüsthajú shinigami.
-          Rendben. – egyezet bele a fekete.
-          Micsoda mókának ígérkezik.
-          Nem reagálod túl ezt kicsit Charlotte?
-          Hm? Úgy gondolod? Talán igazad lehet.
-          Oh, tényleg, Keyko!
-          Igen?
-          mi lesz a bátyáddal?
-          Miatta nem kell aggódni. Elment az unokatestvéréhez horrort nézni.
-          Akkor nem fog unatkozni.
-          Nem. Ahogy ismerem, végig röhögi az egészet.
-          Nem mondod! Ilyen hidegvérű?
-          Nem csak ennyire eszetlen, hogy nem fogja fel, hogy ezen a normális emberek nem röhögnek. Szegény Matt*!
-          Ja. Szegény nem ép normális unokatesót kapott.
-          Hát, ja. De elég az idióta bátyámból. Menjünk, bemutatom a várost! – zárta le a témát Keyko.
-          Rendben! – kiáltotta kórusban a két lány.
/elmennek/
 
-          Áh! – kiáltott fel Matt és Ray nyakába ugrott.
-          Szállj már le rólam te beszari férfiak szégyene! – dobta le a fiút a földre.
-          Aszta! De erős vagy!
-          Leszállnál rólam? Nézném a filmet. – rendezte le Matattot.
-          Mi? Te, nem félsz?
-          Ugyan mitől ettől? – legyintett a fiú és tovább nézte a filmet. Amikor a zombi felzabálta a nőt fel röhögöt. – Hát, ez nagyon, nagy!
-          Hallod. Te nem vagy komplett! Az épp megzabálta azt a nőt és te nevetsz?
-          Miért? Szerintem vicces.
-          Te, ki vagy? És hol az unokatestvérem?
-          Mi? Miről beszélsz? – értetlenkedet Ray aztán gonosz vigyorra húzódott a szája. – Igazad van, én nem az unokatestvéred vagyok.
-          akkor ki vagy? – dadogott a fiú.
-          Én,
-          Te?
-          Egy,
-          Egy?
-          Zombi vagyok! És azért vagyok itt, hogy meg egyelek! – suttogta a fülébe a fiúnak, mire az elkiáltotta magát és elkezdet futni fel, alá a lakásban.  – Ajaj. Kicsit elvetettem a sulykot. Keyko szét fogja rúgni a hátsóm hogy már megint ráijesztettem erre a félkegyelműre. – sóhajtott egyet a fiú és kitartotta a karját. Hamarosan neki is futott a fiú.
-          Kérlek, ne egyél meg! Nem laksz jól velem! Rágós húsú vagyok! – rinyált Matt az életéért könyörögve.
-          Matt!
-          Igen zombi uraság?
-          Fogd már fel, hogy én vagyok az! (megjegyzés: Vera, ismerős?)
-          Ö. Ray?
-          Igen, én vagyok az.
-          Hogy és mikor?
-          Mit, hogy, és mikor?
-          Hát hogyan győzted le a gonosz zombi hasonmásodat és mikor?
-          Te egy komplett idióta vagy ugye tudod?
-          De, legalább helyes és imádnak a lányok!
-          Te neked aztán van önbizalmad. – sóhajtott a fekete és visszaült a kanapéra tovább nézni a filmet.
/ Eközben keyko-ék /
-          Áh. Mit akar már az a félkegyelmű? – mérgelődött Keyko.
-          Ki az? – kíváncsiskodót Charlotte.
-          Charlotte vidd ki a képemből a melled!
-          Charlotte még a végén meg fullad, gyere el onnan! - szólt Emmy.
-          Oké. – szólt a rózsaszín.
-          Ki az Keyko? – kérdezte az ezüst.
-          Matt az. Azt írja, hogy meneküljek, Ray elöl, mert, hogy ő nem Ray, hanem egy emberzabáló zombi.
-          Normális ez a kölyök? – kérdezte Emmy.
-          Ezek szerint Ray szórakozásból ilyezgette. Pedig meg mondtam neki, hogy ne tegye.
-          Reménytelen a bátyád, de ez a kölyök túlszárnyalja.
-          Nem illik azt mondani, hogy kölyök, Emmy. Főleg neked nem. – mondta Charlotte és hátra dobta, rózsaszín, hosszú haját.
-          Ezt hogy érted? – kérdezte Emmy, miközben kivette a vállig érő ezüst haját az arcából.
-          Úgy, hogy te is egy kölyök vagy. Alig vagy nagyobb 150 cm-nél!
-          És akkor mi van? Igen alacsony vagyok, de idősebb vagyok a látszatnál. – vörösödött el az ezüst.
-          Jó-jó csak nyugodj már le! Te is Charlotte!
-          Oké.  – szólt a rózsaszín.
-          Rendben. – szólt duzzogva az ezüst.
-          Most pedig gyerünk! Nem érünk rá egész nap. – parancsolt rá a két lányra a fekete.
-          Igen is. – szólt a két lány kórusban.
-          Akkor, mit szólnátok hozzá, ha meg mutatnám a régi klubbot. – mosolyodott el Keyko.
-          De nem bezárták, mert becsődölt?
-          De, egy ismerősöm megvette és újra kinyitotta.
-          Wov. Akkor biztos ott voltál a nyitó esten, mint VIP vendég. – ámuldozott Charlotte.
-          Hát több voltam, mint VIP vendég. – csavargatta fekete tincsét Keyko.
-          Hm. Ezt hogy érted? – kérdezte Emmy.
-          Hát én voltam a díszvendég.
-          Na, ne már. – reagált az ezüst.
-          Wov. Akkor tehát. Te voltál a meglepetés vendégfellépő. És hallattad a hangodat. És mindenkit rabul ejtett a hangod. Állj! újra énekeltél? – értelmezte a rózsaszín.   /nem valami nagy IQ bajnok -.-’ de ezért szeretik/ 
-          Hát igen.
-          Ez nagy előre haladás ügye tudod?
-          Hát… - vágta volna rá a választ a lány, amikor valakibe bele ütközött. – Áú! – esett el a lány.
-          Keyko, jól vagy?- rohant oda a két lány.
-          Oda is figyelhetnél, ám! – rivallt rá a két lány a fiúra.
-          Micsoda? Ő jött nekem!
-          Akkor is!
-          Lányok! Igaza van.
-          Na, de Keyko!
-          Ne haragudj, az én hibám volt hisz nem figyeltem.
-          Nincs, harag. Fel tudsz állni?
-          Mind gyárt, ki derül. – tápászkodott volna fel, amikor éles fájdalom hasított a bokájába.  Épp esett volna előre, amikor a fiú elkapta. – Köszi – köszönte volna meg a lány, de amikor felnézett az eddig ismeretlen fiú arcára elakadt a szava. – Renji?
-          Keyko? Ezek a zizzent lányok akkor a te barátaid? – lepődött meg a fiú is.
-          Kit neveztél zizzentnek? – kiáltott fel kórusban a két lány.
-          Wov. Ti ezt gyakoroljátok?
-          Nem!- kiáltottak fel ismét kórusban.
-          Hát ez nagyon nagy.
-          Vigyázz, ne dühítsd fel őket! – figyelmeztette Keyko, aki immár a falnak támaszkodva állt a lábán.
-          Mert, ezek csak lányok. Ugyan mi történhetne?
-          Megmutassam? - kérdezte az ezüsthajú. Közben megjött Ichigo, Rukia, Rangiku, és Toushiro.
-          Hello. - köszöntek
-          Mi folyik itt? – kérdezte Ichigo
-          Semmi csupán Renjinek sikerült feldühítenie a barátaimat és ez bizony nem jó. Megyek, leállítom őket. – mondta a lány és oda biceget.
-          Hé, mi történt a lábaddal? – kérdezte Rukia.
-          Csak kiment, mert nem figyeltem.
-          Lányok nyugodjatok le!
-          Mégis hogy? Amikor belénk köt és még bocsánatot se kér!
-          Emmy, nyugi ne itt szabadulj el! Ne csináld! Itt sok a civil. És már megint nekem kell majd meg magyaráznom mindent.
-          Hagyd, már nem tudod megállítani. Inkább húzódj arrébb. – tette Keyko vállára a kezét Charlotte.
-          Ha ilyen komoly arcot vágsz az sosem jelent jót. De legyen. Szólok nekik is.
-          Rendben.
-          Hé, Ichigo!
-          Igen?
-          Kicsit jobb lenne, ha hátrébb húzódnátok.
-          Hm. Miért?
-          Mindjárt meglátjátok.
-          Hé, Keyko! Mi lesz, ha már annyira elszabadul, mint múltkor? – aggódott Charlotte.
-          Akkor már nekem is közbe kell lépnem.
-          Micsoda? Akkor tehát megteszed?
-          Igen.
-          Neked elment az eszed? Ha itt megcsinálod, vakkor azt már nem tudod megmagyarázni!
-          Ezt csak bízd, rám ezt neki kell lerendeznie.
-          Te normális vagy? Ha nem állítod le, akkor kicsinálja egy, az egyben. – kiáltott fel a rózsaszín.
-          Mi csoda? – kiáltott fel Rukia. – Ezt hogy érted?
-          Hát…
-          Maragyunk abba, hogy itt komoly harc lesz. – adta meg a magyarázatott Keyko.  – Kezdődik. – szólt Keyko és a falnak dőlt. Emmy átalakult.
-          Az, az egyenruha. – nyílt tágra a többiek szeme.
-          Te, egy halálisten vagy? – lepődött meg Renji.
-          Hé, Keyko! – szólt Rangiku.
-          Igen?
-          Az ott, egy halálisten egyenruha?
-          Hm. Ti tudtok róluk? Ezek szerint ti is azok vagytok.
-          Hogy, hogy? Csak nem ti is azok vagytok? – kérdezte Toushiro.
-          Hát…
-          Mi az?
-          Semmi. Nézzétek a meccset. Nem hétköznapi csat ez. – szólt Keyko. Charlotte Keyko arcát látva megijedt.
-          Mi a baj? – kérdezte Rangiku látva Charlotte ijedt arcát. Erre a többiek is felfigyeltek, kivéve Toushiro-t. Ő még mindig az ezüsthajú lányt figyelte, hogy harcol.
-          Hát, nézzétek Keyko arcát. Ha így nézz, akkor nagy a baj. Közbe fog avatkozni.
-          És azt ugyan, hogy. Ha most közbe avatkozik az egyenlő a halállal. Főleg azért mert az a kiscsaj bedilizett.
-          Ti, nem ismeritek őt. Hatalmas ereje van.
-          Ne hülyéskedj! A lélekenergiája nem nagyobb egy átlag emberénél.
-          Persze. Mit gondolsz, mi lenne, ha nem rejtené el a lélek energiáját. Cöh.
-          Most meg mi bajod? – akadt ki Ichigo.
-          Na, most már elég lesz. – szólt Keyko és ellökte magát a faltól. Minden pillantás rá szegeződött. De csak annyit láttak, hogy eltűnt és a lány mellet bukkant fel és fogta a karját.
-          Az a ruha! – nyílt tágra a banda szeme. Keyko fekete kimonóban állt ott.
-          Ne avatkozz bele! Ki csinálom ezt a fajankót.
-          Már megint elvetetted a sulykot. Elég legyen. – szólt Keyko és falhoz vágta a lányt, úgy hogy csak úgy nyekkent.
-          Keyko! Kicsit finomabban. Attól hogy nincs, magánál nem azt jelenti, hogy rögtön falhoz kell vágni. – szólta meg a feketét a rózsaszín.
-          Mert az sokkal jobb lett, volna, ha megpofozom? – forgatta a szemeit a lány. Renji csak pislogott, hogy most mi van. Ichigo meg majd elhűlt Keykot látva.
-          Aszta. – nyögte ki Ichigo. – Ö? Keyko?
-          Igen?
-          Ez nem volt kicsit túlzás?
-          Ez még csak a finomabbik módszer volt. Különben is. Elegem van már, hogy mindig elveti a sulykot és nekem kell helyre hoznom helyette mindent. Ideje lesz már gatyába rázni.
-          Wov. Keyko. Kicsit félre ismertelek. Tudsz te eléggé kemény is lenni.
-          Ez Keyko, valódi személyisége. Eddig azért volt ilyen kedves, mert már egy ideje nem alakult át. De ha halálistenné alakul át, akkor komoly oka van.
-          Hé, Emmy szedd már össze magad és vonszold ide a segged! – kiáltotta el magát Keyko. Hangja rideg volt. A tekintette pedig fagyos, és rideg. Ichigoék csak néztek, de nem mertek szólni egy szót sem.
-          Jó-jó! Jövök már, de nem könnyű lemászni a falról, amikor így hozzá vágtál! – kiáltott az ezüst miután magához tért.
-          Megérdemelted. Mi ért kell mindent túlreagálnod, aztán kiborulnod?
-          Jó-jó, bocsánat. – forgatta a szemeit a lány. A többiek még mindig néztek, Charlotte megnyugodott és újra visszazökkent a „tudatlan liba˝ szerepébe. Renji csak pislogni tudott, mert, nem nagyon tudta felfogni, hogy mi történt.
-          Rendben. – sóhajtott a lány és visszaalakult. Keyko arca újra mosolygós lett. – Ezek szerint megértetted. Akkor mehetünk.
-          Ő, Keyko? – habogta Ichigo, a kezét Keyko vállára téve. – Nem felejtettél el valamit?
-          Ő, hát majd később elmagyarázom a történteket, de most mennünk kell. – menekült volna el a lány.
-          Most nem arról van szó. De majd tényleg jössz egy magyarázattal. De nézz már körbe. – a lány körbe nézett.
-          Nem látok semmit. – mondta a lány.
-          Ez komoly? Az elmebajos kis barátnőd szétzúzta ezt a helyet! Ezt hogy hozod rendbe? – kiabált Ichigo a lánnyal, aki csak pislogni tudott.
-          Ichigo, nyugodj már le és mássz ki Keyko arcából. – szólt Rukia. – De Ichigonak igaza van. Hogy fogjátok rendbe hozni ezt?
-          Egyszerűen – felelt Charlotte Keyko helyet. Csettintet egyet és máris olyan volt a hely, mint volt.
-          Köszi, Charlotte! Na, látjátok semmi gond. Charlotte megoldotta.
-          Na, jó. Most már tényleg nem értek semmit. – szólt Renji és oda ment Rangiku mellé.
-          Szerintem nem csak te vagy így ezzel. – válaszolt.
-          Na, jó akkor most velünk jössz és meg magyarázod mindezt. – mondta Ichigo és intett Renjinek aki a vállár kapta lányt.
-          Hé, hé, hé! Mégis mit jelentsen ez? – pirult el a lány.
-          Az előbbi után nem kockáztatunk, hogy meg lépj! – mondta Ichigo és oda szólt a másik két lánynak akik, épp távozni készültek.  – Hova, hova? Ti nem jöttök?
-          Nem! – felelt kórusban a két lány és lelépett. - Holnap találkozunk Keyko! Viszlát! – szóltak még búcsúzóul aztán leléptek. Közben a társaság elindult az Urahara shop felé. Keyko nem szólt egy szót sem egész úton.
-          Mi baj? Miért vagy ilyen csendben? – kérdezte Renji. A lány csak sóhajtott egyet, de nem válaszolt. Renji kezdte kényelmetlenül érezni magát ezért kérdően nézett Ichigora. De a vörös csak megvonta a vállát és ment tovább. Ekkor Rangiku lépett Renji mellé.
-          Nyugodttan leteheted, majd én figyelek rá.
-          Rendben. – felelt és letette a lányt. Mikor Renji előre ment Ichigo mellé Rangiku elkezdte kifaggatni Keyko-t.
-          Meg mondod, hogy mi volt ez az egész? Akkor talán a fiúk is elengednek.
-          Rendben, de ígérd, meg hogy utána elmehetek, mert van jobb dolgom, is mint hogy itt dekkoljak.
-          Hát azt, hogy elmehetsz, nem garantálom de, legyen.
-          Rendben. – egyezet bele a lány és, kezet ráztak. Ekkor megérkeztek az Urahara vegyesbolthoz.  Urahara már kint volt már és várta őket.
-          Üdvözlöm, Kurosaki úr. Abarai úr. Toushiro kapitány. Rangiku. Kutchiki kisasszony. Ó, és amint látom Rodrigez kisasszony is velük van.
-          Üdv, Urahara úr! – köszönt mosollyal az arcán a Keyko.
-          Egy pillanat! Ti ismeritek egymást? – kiáltott fel Ichigo.
-          Ez nem meglepő hisz Urahara úr mindent tud és mindenkit ismer. – mondta a vörös hajú.
-          Meg már járt itt Keyko. Így ismerik egymást. – mondta Renji.
-          Áh. Így már érthető. – mondta Ichigo. Rukia csak dünnyögött mindenre és Keyko-t figyelte. A lány már nem mosolygott, sőt nem úgy nézett ki, mint aki szívesen lenne itt. Gondolta még mindig mérges, hogy akarata ellenére elhozták.
-          Nem mennénk beljebb? Én sem érek rá egész nap. – szakította félbe a beszélgetést a kék szemű. Hirtelen mindenki rá nézett. A tekintette fagyos és komoly volt. Kicsit ijesztő is. Ezért inkább engedelmeskedtek neki akaratuk ellenére is. Ugyanis Keyko varázslatot küldött rájuk, amitől    menési kényszerük lett.  De Urahara úrra nem hatott a varázslat valamiért.
-          Rám nem hat egy ilyen egyszerű varázslattal.
-          Tisztába vagyok vele. De, nem mennénk be? – mondta a lány és bementek. Miután már a nagyját elmagyarázta a történteknek és már hetedszerre, ezért egyre inkább fogyott a türelme. – Na, nyolcadszorra. Olyan halálisten vagyok, mint ti de, mégis más.
-          Ezt hogy érted? – kérdezte Toushiro- kun.
-          Úgy, hogy az olyan halálistenek, mint én nem tartoznak se a tizenhárom osztaghoz, sem a lelek világához. És nálunk nincsenek erőszerinti besorolások, mint pl. kapitány, hadnagy. Mert az erőnk akkora, mint, egy kapitányé az első szinten sikai, és bankai nélkül. Bankaival az erőnk több mint a kétszerese, mint egy kapitánynak. Meg van egy különleges erőnk.
-          Milyen különleges erő? – kérdezte Rangiku. A többiek csak hallgattak, Urahara meg csak hümmögött.
-          Hát, mi részben wizardok (vájzárdok akar lenni) is vagyunk.
-          MI? – kiáltott fel Ichigo. – Lidérc maszkot viselő halálistenekre gondolsz a wizardok alatt?
-          Olyan lidérc maszkra ami Ichigonak is van? – kérdezte Rukia.
-          Hm? Neki is? Az hogy lehet? – lepődött meg a lány.
-          Hát, nekem is van belső lidércem és, nem mindig tudtam uralni. Ezért nem tudtam mi tévő legyek. Egyszer csak feltűnt egy Shinji nevű srác és idióta bandája és ők segítettek.
-          Értem. véletlenül ennek a Shinji nevű srácnak nem Shinji Hirako a teljes neve?
-          de.
-          Hm. El tudnál vinni hozzájuk?
-          Ööö. Persze. – mondta a fiú és elindultak egy régi lepukkant raktárszerű épülethez, amit egy védőpajzs vett körbe. – Hát. Ez, az.
-          Rendben. Bemegyünk. – mondta határozottan a lány és már készült átmenni a védőpajzson.
-          Mi? Na, ne! Állj csak meg! – dadogott a fiú. – Nem is tudnál bemenni és mi a francért akarsz bemenni?
-          1. már miért ne tudnák bemenni? 2. valamiért. – válaszolt a lány tartalom dúsan. És át ment a védő pajzson, amit odabenn rögtön érzékeltek is.
-          Hé, várj már! – kiáltott utána Ichigo. Keyko nagyon unta már, hogy Ichigo vissza akarja tartani ezért megfogta és lerúgta egy lépcsősoron, amit észrevett. Ichigo miután, legurult, Shinjiék elé nagy nehezen feltápászkodott.
-          Ezt nevezem belépőnek Ichigo! Hozod a formád, mint mindig! – veregette hátba Shinji.
-          Nem, tehetek róla! Ez a zakkant lány, lerúgott a lépcsőről! – hadakozott Ichigo.
-          És hol van most ez a lány? – kérdezte a szőke, de nem kellet sokat várnia. Hamarosan egy hosszú fekete hajú lány jött be.
-          Üdv! – köszönt és két pár kék szeme csak úgy ragyogott.
-          Hm. Te aztán semmit sem változtál. Még mindig olyan, vagy mint régen, Keyko. – szólalt meg nehezen a fiú a meglepődéstől.
-          Hát, mit mondjak? Köszönöm a bókot! Te viszont megváltoztál. Gyengébb lettél. És nem csak te, hanem a többiek is!
-          Kegyetlen vagy! Pont, mint régen. Semmit sem változtál.
-          Hm? Ti ismeritek egymást?
-          Mondhatni. – felet a lány.
-          Ja. – felet a fiú. – És nem fáradsz beljebb, és mondod el mi szél hozott vissza közénk?
-          Hát, komolygondjaim akadtak, és ez itt ép kapóra jött.
-          Hm? Ichigo? Hasznodra vált? – elmélkedet Shinji.
-          Hé, mi az, hogy hasznodra váltam? Ne kezelj úgy, mint egy tárgyat!
-          Akkor nőj föl kölyök, és addig ne pampogj itt nekem, amíg gyerek vagy! Még csak egy, kölyök vagy. Tudd hol a helyed! – osztotta ki Keyko Ichigot.
-          Íj! Ugyan olyan rideg, mint egykor. Hát igen. Nem hiába voltál, te a legerősebb köztünk.
-          Mi? Keyko volt a legerősebb egykor kőzetetek? Ez, azt jelenti, hogy közétek tartozott?
-          Pontosan. – vigyorgott Shinji. – Ezért ilyen kemény. Hidd el. Nem jó akkor a közelébe lenni, ha dühös. Egy halálistent egy csapással majdnem kinyírt, mert gúnyolódott rajtunk. Érti, hogy mit csinál.
-          Rátérhetnénk, a tárgyra Shinji? Emy-ről lenne szó.
-          Hm? Mi van vele? – kérdezte Shinji.
-          Hát, már megint eluralkodik rajta az ereje.  Nem rég, majd nem kinyírta Ichigo egyik halálisten haverját. Csak mert gúnyolódott rajta.
-          Ajaj. Mindig is forrófejű volt, de ez azért túlzás.
-          Ja, kis híján kettévágta volna Renjit ha nem avatkozol közbe. – csatlakozott Ichigo is, de mást nem nagyon tudott mondani ugyanis nem nagyon tudott mit kezdeni a sok infóval, így úgy döntött inkább haza megy.
-          Hm. Szóval közbe avatkoztál.
-          ja. – mondta a lány halkan.
-          Visszavonom. Még is megváltoztál. Az előtt simán hagytad volna, hogy kettészeljék azt a szerencsétlent. Kedvesebb lettél.
-          Hé, nekem az csak ne beszéljen, aki annyira puhány lett, hogy már jótékonykodás képben segít ennek a szerencsétlenségnek.
-          Bevallom kicsit puhányabb lettem. De te meg engedékenyebb. Úgy hogy kvittek vagyunk.
-          Cöh. Tőlem azt mondasz amit, akarsz. – válaszolt a lány. -  Egyébként, hol vannak a többiek?
-          Lenn, edzenek és készülnek a téli harcokra.
-          Hm? Téli, harcok?
-          tényleg, te nem is tudsz róla. A lélekbontót három áruló kapitány.
-          Hm? Melyik volt az a három szerencsétlen áruló?
-          Aizen Sousuke, Gin Ichimaru, Kaname Tossen.
-          Na, pont a három legmeg bízható, tessék. Hova jutott a lelkek világa?
-          ja. Ráadásul Aizen Sousuke lett az arankárok vezetője.
-          Mi? Azt hogy csinálta?
-          Nem tudom, de ő uralkodik az espada felet.
-          Fasza.
-          És ezúttal meddig, maradsz? Mert igazán ránk férne a segítséged. Mert ha itt vesztünk, akkor a város eltűnik a föld színéről.
-          Hát, ilyen nagy a tét?
-          Igen. Akkor maradsz?
-          Nem, tudom. Ez nem rajtam múlik. Tudod milyen az apám. Bármikor meggondolhatja magát.
-          Höh. Még mindig az apád csicskása vagy, hercegnő?
-          Mi? Neked aztán van bőr az arcodon. – mosolyodott el a lány. – Tudod, hogy még egyelőre követnem kell a parancsait. Aztán már a magam feje után mehetek.
-          De, ez nem teljesen igaz. Gondolom nem az apád parancsára jöttél ide.
-          Hm. Jó meglátás. Valóban nem az apám parancsára jöttem ide.
-          Akkor, meg miért?
-          Nem, tudom. Valahogy úgy éreztem, hogy ide kel jönnöm.
-          És az apád mit szólt ehhez.
-          Azt mondta, hogy neki mind1 hogy mit csinálok, mert egyszer úgy is meg kell tanulnom a magam útján járni.
-          Apád, bár szigorúan bánik veled, de azért aggódik érted. Bármennyire is leplezi. –elmélkedet Shinji. – De, ezek szerint elfogadod a trónt?
-          Nem, de hogy is! Hülye vagy! Majd, Ray ráül a trónra én szabad akarok lenni. És ezzel apám is tisztába van.
-          És el is fogadja, hogy a lánya egy lázadó típusú, szabadságra törekvő?
-          Nincs más választása. – nevetett fel a lány. – Bocs, de mennem kell.
-          Nem köszönsz be a többiekhez?
-          Most, nem. Majd máskor.
-          Pedig, nagyon örülnének neked. Hiányzol ám nekik. Bár, nem mutatják ki, de rosszul esett nekik is hogy egy szó nélkül eltűntél. – mondta Shinji és mélyen bele nézett a lány szemébe.
A lány szemében a bánat tükröződött vissza rá.
-          Akkor, nem ép olyan dolgok történtek velem, amiknek örülni tudtam volna. Ott volt, Justin, és a hercegnőség. Az életem egy csapásra felfordult. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek ezért elmenekültem. Kellet egy kis idő, amíg helyre jöttem és vissza tudtam jönni ide.
-          De, mi itt voltunk, mi melletted voltunk. Segítettünk volna. Miért nem bíztál meg bennünk?
-          Nem, tudom. Akkor könnyebbnek tűnt elmenekülni. Most is még csak a te szemedbe mertem nézni. A többiekébe nem merek ezek után. – mondta a lány. Ekkor megcsörrent a telefonja.
More, givisi a fire.
Is The more givisi a fire.
-          Ez a csengőhangod? Usher- more?– húzta fel a szemöldökét Shinji.
-          Miért? Nekem bejön. – mondta a lány.
-          Nem változott az ízlésed se.
-          Nem, hát! – mondta a lány büszkén, aztán felvette a telefont.
 
Keyko: halló?
Jerry: Szia. Jerry vagyok.
Keyko: Oh. Hello. Honnan van meg a számom?
Jerry: Az nem érdekes. Ma este lesz egy fajta bálszerű találka, egy híres dj-vel. És erre szeretnélek meg hívni. Ja, és hozhatsz valakit magaddal.
Keyko: Bocsi, de ez nem az én stílusom.
Jerry: Ha nem jössz, el akkor csalódott leszek. És tudod, milyen vagyok, ha csalódok valakiben.
Keyko: Sajnos, tudom. Meg azt is, tudhatnám, hogy neked nem lehet nemet mondani. – nyelt nagyot a lány és megadta magát. – Rendben ott leszek.
Jerry: Éljen! Akkor várlak. Szia!
Keyko: Szia!
-          Höh. Ki volt az? Mert úgy látom rábeszélt valami olyanra, amit nem akartál volna megcsinálni.
-          Jerry volt. A klubban lesz egy bál és meghívott.
-          Mit mondott mit csinál, ha nem mész el?
-          Kiakad.
-          És? Csak ennyi?
-          Te nem ismered. Ha kiakad akkor jobb, ha nincs senki a közelbe.
-          Uh. Gázos alak lehet.
-          Nem az amúgy. De mind1. Még ki kell találnom kit, viszek el. Kell valaki, aki lefoglalja Jerry-t amíg én lefoglalom magam.
-          Hát, igen. Sohasem voltál olyas féle, aki szeretett ilyen helyekre járni.
-          ja. Na, megyek, asszem tudom már, hogy kit viszek magammal.
-          Csak nem Ichigot?
-          De hogy is! Nem lejáratni megyek magam! Meg különben is ő Rukiáé.
-          Hm. Rukia. Nem ő az egyik barátja?
-          De. Egy törpe fekete hajú lány. Ismered?
-          Csak látásról.
-          Na, most megyek. Add át üdvözletem a többieknek.
-          Miért nem adod át személyesen? – kérdezte a fiú. A lány elfordította a fejét és a szeméből a bánat kezdet el tükröződni. Szája fájdalmas mosolyra húzódott.
-          Hm. Hiába jöttem vissza. Még mindig nem birok a szemükbe nézni. Elvégre itt hagytam őket, amikor szükségük lett volna a vezérükre, rám.
-          Hát, még mindig azt hiszed, hogy haragszanak rád?
-          Hagyjuk. Talán majd máskor. – mondta a lány és elment. Shinji csak nézte, ahogy elballag.
-          Mint régen. Minden terhet egymaga visel el. Nem hiába ő volt a vezérünk. De az hogy kiderült, hogy ő a tündérek elveszett hercegnője, és hogy ő a trónörökös szinte összetörte. De pluszba még elárulta az a személy, akit a legjobban szeretett. Azóta többet nem mosolygott. És csak egy ember maradt, aki megvédte egész idő alatt.  Ray. Hiába. Hisz testvérek és ugyan az a képességük is. A kettévált kard. Bár már valamennyire felépült hála a barátainak, Emmynek, és Charlottenek. És most reményt kapott a normális életre. De a mosolyát még senki se tudta vissza adni. Ha mosolyog, akkor is nem úgy, mint régen. Bárcsak jönne valaki, aki vissza tudja adni a mosolyát. Lehet, hogy Ichigón vezet keresztül az út, amin keresztül megtalálhatja a boldogságot.
 
/////////////////////////////////////////Késsőbb/////////////////////////////////////////////////////////
Keyko az utcán sétált és mereven bambult maga élé. Céltalanul sétált. Nem tudta hova megy, arra ment amerre a lábai vitték. Közben az járt eszébe hogy vajon menyire éri meg neki ez az egész hercegnősödi. Hisz ő sohasem akart hercegnő lenni. Mivel csak töprengett ezért később vette észre hogy valaki követi. Egy idő után már megunta és hátrafordult. Egy nagytermetű, gyönyörű kutyát látott maga előtt. Keyko szemébe nézett. A lány valami ismerőse csillogást látott a kutya szemébe. A bánat, és az elveszettség csillogását. A lány szíve megesett a kutyán és így szólt hozzá miközben megsimogatta a kutyát:
-          Hát, téged is elhagytak? Ismerős érzés. Tudod, hasonlítunk. Engem is elhagytak. Még hozzá azok, akiket a legjobban szerettem. – a kutya csendben hallgatta, hogy a lány mesél neki, majd mikor látta a bánatot az arcán, közelebb ment hozzá és megnyalta az arcát. – Hé, ez csikíz. – kacagott fel a lány.
-          Hát, te meg mit csinálsz? – szólt a háta mögött egy hang. A lány felállt és hátra nézett.
-          Ichigo? Rukia? Hát ti meg mit kerestek itt?
-          Hát épp erre jártunk. És te?
-          Hát valaki követni kezdett és ez az aranyos kutya volt az. Hát nem aranyos?
-          Höh? De hisz ez egy kóbor kutya. – szólt Ichigo.
-          És? Akkor mi van? Attól még egy kutya, nem?
-          Igaza van. – értett egyet Rukia.
-          Nekem aztán mind1. De mit akarsz kezdeni azzal a kutyával?
-          Hát. Azt hiszem, haza viszem és megtartom. – mosolygott a lány.
-          Mi? De hát az utcán kóborolt és kitudja mi féle betegséget kapott el! – akadt ki Ichigo.
-          De. Elhagyták. Azokban csalódott, akiket a legjobban szeretett. – érvelt a lány. – Pont, mint én. – suttogta sötét ábrázattal a lány. Ichigo és Rukia egymásra aztán Keykora. Rukia a vállára tette a kezét majd így szólt:
-          És mi lesz a neve? – kérdezte és rámosolygott Keykora.
-          Hát, azt hiszem Morzsi. Na, Morzsi mától az én kutyám vagy.
-          És miért pont Morzsi? – kérdezte Ichigo.
-          Mert úgy látom, hogy Golden retriever keverék. És a Golden retrieverek mindig morzsa színűek. – mondta a lány miközben simogatta a kutyát. Egyszer csak megállt, mint akibe villám csapott. – Ichigo.
-          Igen?
-          Menyi az idő?
-          hát fél nyolc lesz.
-          Ajaj. Elkések. És Jerry ki fog akadni. Hé, Ichigo, Rukia. Van valami programotok estére? – kérdezte a lány. Ichigo, és Rukia egymásra néztek.
-          Hát, nincs. – felelték.
-          Akkor nem volna kedvetek eljönni velem egy vacsoraféleségre?
-          Hát, de.
-          Remek. Ja és létszíves elhívnátok még Orihimét, Matsumotot, és Toushirot?
-          ö, ö, ö. Persze.
-          Köszi. Találkozunk a club előtt. Ja, és Rukia.
-          Igen?
-          Nem, hívnád el a bátyád is?
-          Hát, elhívhatom, de nem hiszem, hogy eljönne.
-          Nem, baj. Csak mond neki, hogy én hívtalak el titeket.
-          Ööö. Rendben. – mondta a lány és elmentek.
///////////////////////////// 1 órával később a club előtt/////////////////////////////////
-          hú de izgatott vagyok! Maga nem az kapitány?
-          Nem. Azt sem értem, hogy nekem miért kellet eljönnöm.
-          oh, tudja felhívót Keyko és azt mondta, hogy feltétlen jöjjön el maga is, mert itt lesz Emmy is. Rangiku. Toushiro elvörösödött Emmy neve hallatán. Ennek ellenére, hogy palástolja ezt, valamit kinyögött. – És nekem ehhez, mi közöm?
-          Oh, a kapitány zavarban van. Ez olyan vicces. – nevetett Rangiku.
-          Hé, Rukia! – szólalt meg Ichigo.
-          Igen?
-          Végül aztán mit mondott a bátyád?
-          Hát, amikor elmondtam neki, hogy Keyko hívott el minket meglepődött mintha ismerné. Aztán megcsörrent a telefonja. Miután letette azt mondta, hogy ő is jön, majd.
-          Aszta. Tényleg Renjit is hívta nem? Hogy létezik, hogy nem jött el?
-          Épp küldetésre ment így nem tudott eljönni.
-          Akkor Byakuya hogy tudott eljönni?
-          Hát tudod, a bátyámnak nem kellet elmennie így ő el tudott jönni.
-          Na, ezt hívják piszok nagy mázlinak.
-          Bezzeg, Renji.
-          Hello! Bocsi a késésért! Egy kis gondom akadt a kutyámmal és a bátyámmal. – kiáltotta el magát Keyko amikor már látó távolságba került. Mindenki rá figyelt.
-          Aszta! – ámult el Ichigo amikor meglátta Keykot. Egy kék testhez simuló egyrészes szoknya volt rajta, halvány mintákkal. Ami igazán kiemelte karcsú alakját.
-          Ja. – nyögte ki Toushiro is.
-          Wov!  Keyko milyen jól néz ki ebben a ruhába. Kár hogy nincs itt Renji. – szólalt meg Orihime is.
-          Üdv. Bocsi a késésért. Bemehetünk? Mindenki itt van? – kérdezte Keyko amikor oda ért.
-          Hát, nem. Renjinek küldetésre kellet mennie, Byakuya pedig azt mondta, hogy majd jön, de nem jött meg még.
-          Értem. Byakuya miatt ne aggódjatok. Ő is itt lesz, csak ő egy kicsit később. Renji meg kár hogy nem tudott eljönni. Na, mind1. gyerünk befele. – mondta a lány mosolyogva. De legbelül nem éppen ezt gondolta. – Remélem, le tudja kötni Jerryt ennyi ember. Meg hát egymással is ellesznek. Én majd elleszek Laylaval. Ma úgy is ő dolgozik. – gondolta a lány. És bementek. Keyko meglátta Jerryt. – Na, érezzétek jól magatokat. Egyetek, igyatok, nyugodtan én elvegyülök a tömegben. – mondta a lány és lelépet.
-          Na, szépen itt hagyott minket. De érezzük jól magunkat. – mondta Ichigo és elvegyültek a tömegben. Mindenki, evett, ivott, és beszélgetett.
 
 
 
Keyko megkereste Jerryt aki szinte elveszet a tömegben.
-          É, Keyko. – szólalt meg Jerry amikor meglátta a lányt. – Hát végre itt vagy!
-          Ja. Miután csőbe húztál és finoman szólva megfenyegettél, hogy jöjjek el, ezek után már miért ne jöttem volna el?  - mondta a lány gúnyos hangon mosolyogva.
-          Jaj, ugyan már. Különben is lesz egy vendég dj, aki itt fog fellépni. Kicsit igazán ellazulhatnál.
-          Jó-jó. Hagyjuk a dumát! Layla ma dolgozik?
-          Igen a pultnál megtalálod.
-          Akkor mentem.
-          Rendben. – lépett le a lány.
-          Szia Layla!
-          Oh, Keyko? Hát te mit keresel itt?
-          Cöh, szerinted? – mondta a lány kedvetlenül.
-          Várj, kitalálom. A főnök volt ugye?
-          Ki más?
-          Végül is, magadtól biztos nem jönnél el. Ki vele mivel vett rá?
-          Csak a szokásossal. Megtalálta a gyenge pontomat. És kihasználta, hogy ismerem.
-          Uh, érti a módját a főnök.
-          Ja. Néha kihasználja az ember gyenge pontját.
-          Hát, igen ez a főnök. Mit kérsz inni?
-          A szokásosat.
-          Vettem máris készítem. Egyébként a te barátaid ezek az idegenek?
-          Ennyire kitűnnek a tömegből? – kérdezte a lány eperkoktélt szürcsölgetve.
-          Igen, de csak nekem hisz látszik, hogy nem mindennap járnak ilyen puccos bálakra. És nem nézik le a körülöttük lévőt.
-          Ha, ennyire nem bíród a gazdagokat miért nem veszel ki szabadságot?
-          Áh, fölösleges lenne.
-          Akkor meg ne nyavalyogj!
-          Jól vanna. Hé, az a helyes úriember is hozzád tartozik?
-          Hm? – fordult hátra Keyko, és meglátta Byakuyát. – Igen.
-          Hé, nem kicsit idős ő hozzád?
-          Nem úgy tartozik hozzám. – mondta a lány, aztán befejezte az italát és oda ment a „fess fiatalemberhez”. – Keres valakit fiatalember?
-          Hm? – fordult hátra a fiú.
-          Engem keresel? – mosolygót bájosan a lány. – Üdvözlöm Kutchiki kapitány.
-          Te, aztán nem változtál, semmit. Ugyan úgy mosolyogsz, mint mindig.
-          oh, ezt vegyem bóknak? Wov. Kutchiki kapitánytól ez nagy megtiszteltetés. – piszkálódott a lány. Közben Ichigoék is észrevették Byakuyát. De, amikor meg látták, hogy Keykoval beszélget, nagyon meglepődtek, főleg amikor meglátták, hogy a nagy és komoly Kutchiki kapitány mosolyog, majd nem leesett az álluk.
-          Ki ez a lány? – kérdezte Ichigo. – Csak úgy lazán beszélget és nevetgél Byakuyával, mintha ismernék egymást.
-          Hát, annyit tudok mondani, hogy ez a lány, csodákra képes. A bátyámat még nem láttam mosolyogni.
-          Én, sem. – tanakodtak. Keyko és Byakuya leültek és úgy folytatták a beszélgetést.
Keyko közben eperkoktélt szürcsölgette és válaszolgatott Byakuya kérdéseire.
-          Miért mentél el egy szó nélkül? Hisz ellenségeid nem voltak, mindenki szeretett és tisztelt. Ráadásul már majd nem kapitány lettél volna, ha nem mész el. – folytatta Byakuya. A lány csak nyugodtan, szemrebbenés nélkül hallgatta a férfit.
-          Nem, jó kedvemből tűntem el. Igaz hogy, az osztagban nem voltak ellenségeim.
-          Akkor, miért? – kérdezte türelmetlenül Byakuya.
-          Miközben, egyre inkább nőtt a beosztásom, és valóban már majd nem kapitány lettem.
-          Azonban.
-          Azonban?
-          Rájöttem valamire.
-          És mire?
-          A lelkek világa nem olyan amilyennek hittük.
-          Ezt, hogy érted? – kérdezte gyanús arccal a férfi.
-          Ne, játszd a tudatlant. – mondta
-          Mialatt a negyedik osztaghoz tatoztam, az elején nem vettem észre semmit, vakon teljesítettem a küldetéseimet. Ám, lassan kezdtem rájönni, hogy a lelkek világa nem éppen olyan, aminek elképzeltem.  Mint kiderült, voltak olyan parancsok, amik kegyetlenek, vagy igazságtalanok voltak.  Amikor ezt szóvá tettem csak annyit mondtak, hogy a parancs, az parancs. Akár van értelme, akár nincs akkor is teljesítenem kell.
-          Ezért döntöttél úgy, hogy eltűnsz?
-          Részben. Az igazi okom az volt, hogy megláttam a lelkek világa igazi oldalát.
-          Ki fejtenéd bővebben?
-          Amikor az utolsó küldetésemre mentem, mint hadnagy, már tudtam az igazságot a lelkek világáról. A küldetésen egy lidércet üldözve elszakadtam a csapatomtól. Az a nyamvadt lidérc pedig csapdába csalt. Súlyosan megsérültem. Napokig szenvedtem a sérülésemtől. Végül, amikor már kezdetem volna feladni akkor megvilágosodott bennem, hogy milyen a lelkek világa igazi oldala. Aztán valahogyan elvergődtem egy városba félholtan már. Ott ellátták a sebeimet, és gondomat viselték, amíg felépültem. Nekik nem számított, hogy ki vagyok. Az, hogy halálisten vagyok. A náluk, töltött idő alatt más lettem. Miután teljesen felépültem, elhatároztam, hogy eltűnök a lelkek világából örökre. De ehhez mindent el kellet távolítanom velem kapcsolatban. Így hát betörtem a tizenkettedik osztag adatbázisába és majd nem minden adatott kitöröltem velem kapcsolatban. Miután töröltem majdnem minden adatott velem kapcsolatban elmentem a lelek világából. Aztán találkoztam a wizardokkal és csatlakoztam hozzájuk. Kis idő múlva én lettem a vezetőjük.
-          Értem.
-          Tudod, mielőtt eljöttem volna a lelkek világából kiderítettem, hogy miért nem küldtek segítséget nekem akkor, amikor szükségem lett volna rá.
-          Höh?
-          Személyesen a főkapitányt látogattam meg. – kezdte a lány és gúnyos mosolyra húzódott a szája. – Az öreg kicsit meglepődött, amikor meglátott.
-          És mit mondott?
-           Azt hogy a tizenkettek tanácsa ezt a szent és sérthetetlen parancsot adta ki. Az osztagom és a kapitányom hiába akart volna kereső csapatokat küldeni. De ők azt mondták, hogy én csak egy jelentéktelen hadnagy voltam. És ők nem fogják rám pazarolni az idejüket.
-          Az, nem lehet! – kételkedett Byakuya.
-          Kételkedj csak bennem. De te is látod az igazságot, csak nem nyitod ki a szemed, hogy jobban lásd. Mert félsz tőle, és attól, hogy ha megtudod, már nem leszel hűséges a lelkek világához. Számomra itt véget ért a beszélgetésünk. – mondta a lány és felállt. – Előbb utóbb te is rá fogsz jönni, és akkor már nem menekülhetsz előle – fordult hátra a lány majd elment. Épp a kijárat fele tartott, amikor hirtelen, Jerry megállította.
-          Áh, Keyko! Végre megtaláltalak. – kiáltott fel a férfi. A lány majd összeeset ijedtébe.
-          Hé, Jerry a szívbajt hozod rám! Mit akarsz, épp készültem lelépni.
-          Hát, tudod, az elő zenekar énekese megbetegedet és nem tudott eljönni.
-          Térj, a lényegre.  – mondta a lány. Aztán, mint, ha villám csapott volna belé rájött valamire. Ezt úgy jelezte, hogy összefonta a karjait, és felhúzta az egyik szemöldökét. – Azt akarod, hogy ugorjak be helyette? Jól, sejtem?
-          Hát, ja. – adott őszinte és rövid választ a férfi. Keyko homlokon csapta magát, és a tenyerét az arcán hagyta úgy beszélt.
-          Oh, anyám. Ugye tudod, hogy nem olyan egyszerű énekelnem?
-          Tudom, de a kedvemért létszíves! Ha, énekelsz, akkor kérek neked a dj-től autógrammot. Na, na? – húzogatta fel a szemöldökét a férfi.
-          Na, jó. - vont vállat a lány és elbattyogót a színpad mögé. – cső fiuk! – köszönt kedvetlenül.
-           Höh, Keyko? Hát a főnök csak rá tudott venni?
-          Ja. Mennyi időnk van még kezdésig?
-          két perc.
-          jó addigra végzek vele.
-          Mi? Mit csinálsz? És kivel?
-          Oh, csak nem ki akarod nyírni a főnököt? – szólalt meg a dobos.
-          Nem, nyírom, ki csak megfojtogatom egy kicsit. – mondta a lány unott képpel.
-          Meg ne próbáld! Akkor ki lesz, aki írja nekünk a fizetési csekkjeinket? – csattant fel a basszusos.
-          Puff. Hát, csak ennyibe nézed? – röhögött a lány és lassan megfordult.
-          Állj, csak meg! – kapta el a lányt. – Nem, mész te sehova.
-          Jó, jó. Csak eresz már el! – mondta Keyko.
-          Kezdődik, fiúk. – szólt egy emberke.
-          Rendben, máris megyünk. – szólt a fiú. – Melyik számot fogod elénekelni?
-          Hát, azt hiszem a múltkorit.
-          Tényleg, jut is eszembe. Az a dal. – kezdet bele a fiú, de a lány félbe szakította.
-          Akkor írtam, amikor úgy éreztem, hogy talpra tudok állni.
-          Értem. – mondta a fiú és közben már fent is voltak a színpadon.
-          Üdvözlök mindenkit itt! – kezdte a lány és aztán elkezdet énekelni.
Fureta yubi samete kizuna ni
Kuzure yuku kokoro no sukima
Samayou karada Wov…
Amikor a lány végzett az énekléssel akkor lejött a színpadról.
-          Hihetetlen vagy. - jött oda hozzá Jeason a gitáros.
-          Mi ért is? – húzta fel a szemöldökét a lány.
-          Öt éve volt már, hogy utoljára együtt zenéltünk. És te nem változtál egy cseppet sem. Még mindig úgy énekelsz, ahogyan régen. – áradozott a fiú.
-          Basszus! Csak azt ne mond, hogy belém szerettél, mert falra mászok! – mondta a lány.
-          Nem nyugi. – mosolyodott el a fiú.
-          Huh! – sóhajtott a lány. – Ne ijezges! –szólt és már le is lépett.
-          Cöh. Gyorsan le tud lépni.
 
Korom sötét volt. Egyedül a lámpák fénye világította be az utcát. Halk énekszó hallatszott az utcán, és egy dalolászó lány tűnt fel a világosságban. Egy különös dalt énekelt.
 

Meg tudnád tartani a titkomat?
 

 

Mire gondolsz, amikor meglátod tükörképemet, ebben a csillogó tükörben?
 

 

A jövő előre csábít. Csak arra tudok gondolni, mi vár rám ott,
 

 

Hisz annyi dolog van még, mely rejtve van a szemünk előtt.
 

 

Annyira el vagyok merülve a gondolataimmal, de minden rendben!
 

 

Nem próbálok tétovázni, őszinte szeretnék lenni magammal. De tudod, mindenkinek van egy-két titka, amit meg akarnak tartani maguknak. Az én titkomtól kicsit megsajdul a szívem.
 

 
-          Megjöttem! – kiáltotta a lány.
-          Isten hozott! Már vége is van a bulinak?
-          Nem. Csak hamarabb leléptem.
-          Értem. Néha kicsit szórakozhatnál is.
-          Ugyan már Onee-chan! Ne aggódj értem! – mosolygott a lány.
-          Rendben. De azért csak a húgom vagy. És ennyi jár nekem azok után hogy olyan sok ideig nem láthattalak.
-          Rendben, de ne vidd túlzásba.
-          Oh, egyébként leveled jött, a tündér tanácstól. Idén is megrendezik a tündér bált. Tessék.  – nyújtotta oda a meghívót a lánynak. A lány gyorsan átnyálazta aztán egy nagyot sóhajtott. – Elmész? – kérdezte Ray miután látta, hogy húga arca átmegy szenvedőbe.
-          Ja. Muszáj. 2 okból. 1. Apa aláírása is szerepel rajta.
-          Ez csak egy ok. Mi a másik ok?
-          Az hogy én vagyok a hercegnő és ezért kötelező megjelennem. Plusz apa valamiről úgy látszik beszélni, akar velem.
-          - Na, ennek még rossz vége lesz.
-          Nekem mondod? Ezt olvasd el! – mondta a lány és az eddig szorongatott levelet átnyújtotta. A fiú figyelmesen át olvasta, minden részletre oda figyelve. Majd megszólalt.
-          Micsoda? Egy jegyes? – botránkozott meg a fiú.
-          Nyílván ezzel akar megfogni. Szánalmas próbálkozás.
-          Akár mennyire is szánalmas attól még elérte a célját. Vajon Shean mit szól ehhez?
-          Nem tudom, de apa ezzel a húzásával elérte, hogy ne tudjak lemondani a trónról. – dühöngött a lány.

-          Hé, nyugi. Valahogy csak megoldjuk. 

 

A mappában található képek előnézete Lehetetlen szerelem

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.